A Jawa 350-es hangja olyan, mint egy időgép. Berúgod a kickstarterrel - mert persze hogy kickstarter, mi más lenne - és egyből ott vagy a nyolcvanas években. A kétütemű füst bekúszik az orrodba, és hirtelen megint tizenkét éves vagy, az apád mögött ülsz valahol a Balaton felé, és a világ legnagyobb kalandja zajlik éppen.
Három éve vettem ezt a gépet egy bácsi garázsából Miskolc mellett. Rám nézett és azt mondta: "Fiam, ez a motor többet látott ebből az országból, mint te valaha fogsz." Igaza volt. A kilométeróra már rég körbement, a tank tele van horpadásokkal, amiknek mindegyikéhez tartozik egy sztori amit már sosem fogunk megtudni. De megy. Mindig megy. Beteszed a keveréket, rúgod kétszer, és megy.
A modern motorosok nem értik. Azt kérdezik, hány lóerős, meg van-e benne ABS, meg mennyi a végsebessége. Testvér, ennek a motornak a végsebesség nem erénye. A hetvenen felül már úgy remeg minden, mintha a gép közölné veled, hogy eddig és ne tovább. De nem is ezért szeretem. Azért szeretem, mert amikor vasárnap reggel végigmegyek vele a Duna-parton, és az a jellegzetes kétütemű pöfögés visszaverődik a házfalakról, akkor az emberek megfordulnak és mosolyognak. Mert ők is emlékeznek.